A
lány számvetést készített. Ez mindig segített eddig a
tisztánlátásban. Olyan, mint egy lépcsőforduló, ahol az ember
megpihenhet a továbbhaladás előtt. Hogy mi jön a kanyar után,
azt úgysem tudja előre.
A
mi lett volna kísértete kopogtatott elméje falán.
Persze rengeteg
képet tud felvonultatni. De van bármi értelme elmerülni ezekben
a képekben? Volt idő, amikor mindez erőt adott. Most azonban
hiábavalóságnak tűnik.
A
Talán angyala is itt repked valahol, de ő nem kap teret. Az értelem
szigorú vasvillával a kezében hatékonyan távolítja el a
lánytól.
Vajon
hova tűnt a régi tűz?
Amikor
a kapcsolataira gondol, eszébe jutnak az elmúlt évek. Az érzelmek
tengerén olyan sok zátony várt rá. Néha csak úszva tudott
menekülni vagy csak sodródott az árral. Úgy tűnt a kikötő
csak egy távoli álom. Már nem bízott abban, hogy megtalálja.
A
vízen lebegve nézte az ég végtelen kékségét. Néha ugyan
elvonult néhány felhő, és előfordult, hogy betakarta a napot. De
a végtelenség bizonytalansága mégis szilárdan megvolt.
Hullámok
jöttek és mentek.
A
hátán feküdt. Egy idő után elkezdte élvezni a ringatást. Már
nem nézett olyan sokszor körbe. Talán a part végleg eltűnt. Nem
maradt más, csak a víz sokasága. Mintha lebegne. Az idő megszűnt
létezni. Béke és nyugalom szállta meg.
A
hullámok álomba ringatták. Álmában látta a kikötőt. Az
emberek vidám beszélgetést folytatva jöttek és mentek. Hajók
álltak a dokkokban. A nyüzsgés otthonosan csengett. A parton állva
egy vitorlást pillantott meg, mely gyönyörű fehér vitorláival
nekifeszült a szélnek. Mintha repülne. Úgy tűnt innen, hogy nem
tart kifelé. Mintha csak élvezné a szelet, a habokat. Nincs
szüksége menedékre.
Felpillantott.
Jobb oldalán egy zátonyt látott. Nem értette mi történt.
Elbóbiskolhatott. Hol is tartott? Ja, igen a számvetésél.
Megjelent előtte az emlékkép a vitorlásról. Ahogy a szél fújja
a hófehér vitorlákat, egy csillag bontakozott ki a vásznon.
Lebegett a szélben, hívogatón.
A
lány elmosolyodott. Már nem érezte tovább szükségét a
számvetésnek.
Hargitai Andi
Megjegyzés küldése