Tudom ez nem tartozik a kedvelt témák közé, apropója viszont mégis van, hiszen közeledik a tél. Ez az elmúlás időszaka, éppen beléptünk a skorpió jegyébe, amely szintén ezt a témát hordozza magában. Erről szól a tarot-kártyák közül a Halál lapja is.
Miért is félünk a haláltól?
Mi az, amiért nehéz ezzel szembenézni?
Miért menekülünk ez elől a téma elől?
Ha egy skorpió jegyű embert megkérdezel ő nem fogja mindezt érteni, hiszen számára az elmúlás, a pusztulás (ha máshogyan nem is, de önpusztításban) szélsőségek formájában jelen van az életében. Picit talán a halálhoz is vonzódik. Persze most ne morbid dolgokra gondolj.
Erről eszembe jut egy történet ami segít megérteni, miért is lehet az elmúlás egy csodálatos és maradandó élmény. Ha tőlem megkérdi valaki, hogy mi volt életem legcsodálatosabb élménye, akkor mindig ezt mesélem el. Persze az igazsághoz tartozik, hogy az asztrológiai képletemben a holdam a skorpióban van. Ha asztrológiát tanultál, akkor tudod miről beszélek. Ha nem, akkor elmondom, hogy a hold a nőies részünket és az érzelmeinket fejezi ki. Mivel nő vagyok, hát lényem nagy részét ez tölti ki. Tehát a történet:
Még 2011.szeptember 11-én történt, ami nyilván nem volt véletlen. Éppen egy last minute út jóvoltából Ciprusra utazhattam a férjemmel. Repülővel mentünk. Na persze már az elindulás sem volt felhőtlen, hiszen megannyi ellenőrzés és jó pár óra várakozás után indulhattunk csak el.
Az út közepén történt, hogy légörvénybe kerültünk. Én sajnos igen keveset tudok angolul, így egyáltalán nem értettem a kapitányt. Azt azonban láttam, hogy a légikisérők fel le rohangálnak és a világítás is igen elhalványult. A repülőgép hánykolódni kezdett, a hátam mögött pedig egy férfi kezdett jajveszékelni:" jaj istenem, úristen mi lesz most"- hangzott a kántálás. Én felnéztem a monitorra és láttam milyen magasan repülünk. Ráadásul igen hideg volt. Eszembe jutott, hogy mielőtt lezuhannánk, biztosan megfagyunk.
A rádióban épp akkor kezdődött egy gyönyörű lírai dal. Kamaszkoromat idézte amikor a discoban erre lassúztam egy fiúval. Csodaszép melódia volt, mintha egy John Woo filmben lettem volna. Igaz, galambok nem repültek sehol sem. Aztán eszembe jutott, hogy meg fogunk halni, ez szinte minden porcikámat eltöltötte.
És ezt akkor és ott igaznak, valóságnak éreztem. Tudtam, hogy meghalok, meghalhatok itt, és akkor, abban a pillanatban annyira kézzelfoghatóvá vált, hogy el is hittem. Tudod mi volt a következő érzésem? Boldogság. Ott ültem, fejemen a fejhallgatóban a Bangels lírai dallamát hallgattam. Én pedig boldog voltam, mert nem is tudom elmondani miért, de felszabadító élmény volt. Nem azért mert mindennek vége van, nem, hanem mert szabadnak éreztem magam. Mintha láncok hullottak volna le a lelkemről, már csak ez a pillanat volt az egyetlen valóság, az egyetlen dolog ami számít.
Bárcsak át tudnám adni ezt az érzést. Később egy transzlégzés során amikor egy halálfolyamatot csináltunk, szintén ugyanezt éreztem a halál pillanatában. Kicsusszantam a testemből bele az óceánba, és akkor abban a pillanatban hatalmas boldogság és öröm járt át. Egy másik világba csöppentem, egy ismeretlen mégis ismerős világba. Ez az élmény életem legcsodálatosabb élménye volt. Persze tudom miért, hiszen a pszichológia megadja a választ erre. Az egóm végre eltűnt és én ott lehettem a pillanatban teljes egészében az életemben.
A halál ábrázolása talán a Crowley tarot-kártyáján a legfelkavaróbb. Benne van viszont ugyanez a szabadulás is, ahogy a halál elvágja a kaszájával az élet fonalát és a buborékokban lévő alakok felemelkednek a felszínre. A sas pedig mintha mindezt segítené, ott őrködik a kép tetején, jelezve azt, hogy merre is tartasz. Ez életünk állandó körforgása, a halál tánca. Mindig búcsúzunk valamitől vagy valakitől, ha mástól nem hát az egónk páncéldarabkáitól.
Az első halál élményünk pedig magával a születéssel elkezdődik. A köldökzsinór elvágásával megszűnik a biztonság élménye, és egy számunkra teljesen új világba csöppenünk. Nyilván ez az emlék is ott van tudat alatt minden egyes változáskor. Persze a kétely is: valóban érdemes volt megszületni? Ebben a szűk testben működni, ilyen rideg körülmények között?
Erre nem könnyű felelni. Minden pillanatban változhat ez az érzés. Amikor szerelmes vagy igent mondasz erre, ha éppen elhagytak akkor nyilván nem lesz a válasz. Ilyenkor pedig halottak napja táján eszünkbe jutnak mindazok az emberek, akik elmentek. Eszünkbe jutnak a pillanatok amikor velünk voltak, ránk nevettek, foghattuk a kezüket és szemük csodálatos sugarában fürödhettünk. Azért is fáj ennyire, mert mindez már ugyanúgy, soha többé nem elérhető. Ez pedig szomorú, még akkor is, ha ésszel tudjuk és érezzük a szívünkkel, hogy ők már egy jobb, békésebb helyen vannak. Az érzés mégis ott van, hogy hiányzik, nincs velem. Nem kell ezt elfojtani, legalább ilyenkor hagyd az érzelmeidet áradni. Az élet velejárója a szomorúság, a bánat, a veszteség és az elmúlás a körforgása. Szamszara, ahogy a keletiek mondják. Egyszer majd kijutunk ebből, addig pedig a legtöbb amit tehetünk, hogy elfogadjuk.
Gyújtsunk gyertyát ilyenkor a hallottainkért, akik fizikailag már nem lehetnek velünk. Talán ilyenkor a másik embert sem érezzük annyira idegennek. Ugye a temetőben azt hiszem nem félünk ilyenkor annyira, mint a nyílt utcán vagy a metróban ülve. Hiszen látjuk, érezzük a másik fájdalmát.
Bárcsak máskor is ilyen elfogadással láthatnánk egymást. Bárcsak máskor is fel mernénk vállalni önmagunkat és az érzelmeinket. Én vállalom, remélem te is velem tartasz ebben. Én hiszem, hogy lehet másképpen is.
Addig is amíg ez meg nem történik, maradnak a válságok és a fájdalmas emlékek. A zárkózottságok és az elidegenedés.
Az első halál élményünk pedig magával a születéssel elkezdődik. A köldökzsinór elvágásával megszűnik a biztonság élménye, és egy számunkra teljesen új világba csöppenünk. Nyilván ez az emlék is ott van tudat alatt minden egyes változáskor. Persze a kétely is: valóban érdemes volt megszületni? Ebben a szűk testben működni, ilyen rideg körülmények között?
Erre nem könnyű felelni. Minden pillanatban változhat ez az érzés. Amikor szerelmes vagy igent mondasz erre, ha éppen elhagytak akkor nyilván nem lesz a válasz. Ilyenkor pedig halottak napja táján eszünkbe jutnak mindazok az emberek, akik elmentek. Eszünkbe jutnak a pillanatok amikor velünk voltak, ránk nevettek, foghattuk a kezüket és szemük csodálatos sugarában fürödhettünk. Azért is fáj ennyire, mert mindez már ugyanúgy, soha többé nem elérhető. Ez pedig szomorú, még akkor is, ha ésszel tudjuk és érezzük a szívünkkel, hogy ők már egy jobb, békésebb helyen vannak. Az érzés mégis ott van, hogy hiányzik, nincs velem. Nem kell ezt elfojtani, legalább ilyenkor hagyd az érzelmeidet áradni. Az élet velejárója a szomorúság, a bánat, a veszteség és az elmúlás a körforgása. Szamszara, ahogy a keletiek mondják. Egyszer majd kijutunk ebből, addig pedig a legtöbb amit tehetünk, hogy elfogadjuk.
Gyújtsunk gyertyát ilyenkor a hallottainkért, akik fizikailag már nem lehetnek velünk. Talán ilyenkor a másik embert sem érezzük annyira idegennek. Ugye a temetőben azt hiszem nem félünk ilyenkor annyira, mint a nyílt utcán vagy a metróban ülve. Hiszen látjuk, érezzük a másik fájdalmát.
Bárcsak máskor is ilyen elfogadással láthatnánk egymást. Bárcsak máskor is fel mernénk vállalni önmagunkat és az érzelmeinket. Én vállalom, remélem te is velem tartasz ebben. Én hiszem, hogy lehet másképpen is.
Addig is amíg ez meg nem történik, maradnak a válságok és a fájdalmas emlékek. A zárkózottságok és az elidegenedés.
Vagy mégsem? A te döntésed.
Megjegyzés küldése